Paralimpia – a mozgalom története

A parasport gyors fejlődése – mint az új konstrukciók kipróbálásának legjobb színtere – nagyban hozzájárult (és ma még inkább) a gyógyászati segédeszközök javuló minőségi változásához.

A paralimpiai játékok története 1948-ban kezdődött azzal, hogy az angliai, London melletti Aylesburyben működő Stoke Mandeville-i kórház (Gerincsérülési Központ) brit hadirokkantjaival 1948. július 28-án, a londoni XIV. Olimpiai Játékok nyitónapjával egybeesően, Dr. Ludwig Guttmann professzor, a kórház igazgatója megrendezi az első Stoke Mandeville versenyt. A kórház udvarán a 12 kerekesszékes „kórházi beteg” versenyző részvételével lebonyolított íjászverseny az érintettek számára óriási élmény, s ugyanakkor a PARASPORT fejlődésének kiindulópontja volt. A világ számára ez az íjászverseny (a mai napig az íjászat az egyetlen olyan sportág a mozgáskorlátozottak számára, amelynek versenyszabályait nem kell a sérültségnek megfelelően adaptálni) demonstrálta és igazolta a hadisérültek élni akarását, lelki és fizikai erejét.

A második világháború alatt 1944-ben alakítják ki az aylesburyi kórházat a gerincsérült hadibetegek kórházává, amelynek vezetője a háború elöl a náci Németországból 1939-ben emigrált, kiváló idegsebész, Dr. Ludwig Guttmann lett.

A kórház orvosai hamar felismerik a játék és a sport hasznosítható szerepét a gyógyítás folyamatában. A sportot a gyógykezelési folyamat részévé teszik, megalapozva a rehabilitációs programok sporttal történő kiegészítését.

A hadisérültek, a sporttal kiegészülő rehabilitációs program rendszerességéből adódóan újra sportolási és versenyzési lehetőséget kaptak. Így a rehabilitációs sport nagyban hozzájárul a fizikai állapotuk, a napi kondíciójuk és erőnlétük fejlesztéséhez. E komplex orvosi és sporttevékenység a pszichikai, lelki egyensúly megteremtését, visszaállítását segítette elő.

A sport visszaadta a háborúban elvesztett lelki és testi, emberi önbecsülés érzését és élményét. Számukra is újra kiépíthetőnek tűnt a sport, versenyzés és annak szabályai révén az emberi önkontrol és az önfegyelem is. Visszaállíthatónak tűnt az agy és a test harmonikus aktivitásának összhangja. Mindezen eredmények a társadalomba való újbóli beilleszkedéshez teremtették meg az emberi feltételeket.

Négy holland hadisérült 1952-ben Stoke Mandeville-be utazik, hogy részt vegyenek a játékokon, és megmérkőzzenek az angol, kerekesszékes hadi veteránokkal. A holland hadisérült sportolók részvétele az 1952-es Stoke Mandeville-i játékokon az első nemzetközi versenyt jelentette. Az ezt követő években Európa számos országának korházaiban is alkalmazni kezdték a sportot, mint a háborúban megsérült emberek helyreállító rehabilitációs technikáját.

A játékok nemzetközi részvétele 1953-1955 között egyre nő. A Dr. Guttmann professzor elnöklete alatt működő ISMGF szervezet először csak a kerekesszékben élő amputáltak számára biztosít versenyzési lehetőséget a játékok keretein belül.

Az igények megvalósítása érdekében szintén Dr. Guttmann professzor elnökletével alakul meg az amputált és vak sportolókat tömörítő nemzetközi sportszövetség, amely nevében az addigi Stoke Mandeville-i Játékok Szövetségéhez (ISMGF) képest jóval szélesebb sérült sportolói réteget ölel át.

A nemzetközi szervezetet 1964-ben alapítják meg International Sports Organisation for Disabled (ISOD) névvel. Az 1964. évi tokiói játékokat követően már bemutató jelleggel megjelennek az ISOD-hoz tartozó amputált sportolók nem kerekesszékes versenyszámai is. Először 1976-ban a „Torontó olimpiádon” kapnak hivatalosan versenyengedélyt az akkori két világszervezettől (ISMGF-ISOD) és a verseny rendezőitől az amputált és vak sportolók. A látássérültek két kategóriában atlétikában és csörgőlabdában, míg az amputált sportolók kilenc sérültségi kategóriában (atlétika, úszás, asztalitenisz, lövészet és röplabda) versenyezhettek. Ekkor válik véglegessé, hogy ez a sportmozgalom már nemcsak a hadisérülteké, és nemcsak a „paraplég” sportolók számára ad versenyzési lehetőséget. Megindul az egyre szélesebb, más eredetű sérültségű sportolói rétegek számára is a versenyzési lehetőség biztosítása. Az 1976. évi torontói játékok időszakára tehető a kerekesszék mint sporteszközök látványos, ugrásszerű technikai fejlődése. A kerekesszékeket egyre könnyebbé és egyre gyorsabbá teszik a gyártó cégek. Láthatóan megkezdődött a gyógyászati és a speciális sporteszközök gyártói között a nemzetközi piaci verseny. A parasport gyors fejlődése – mint az új konstrukciók kipróbálásának legjobb színtere – nagyban hozzájárult (és ma talán még inkább) a gyógyászati segédeszközök javuló minőségi változásához.

A világ három nagy nemzetközi szervezete (ISMGF, ISOD, CP-ISRA) sportolóinak egyre gyarapodó létszámú részvétele és a sportágankénti és versenyszámonkénti sérülés specifikus kategóriákat növelő igénye felduzzasztotta a résztvevők számát. Az egyre növekvő versenyzői létszám és az egyre több sportág és annak kategóriás versenyszámai miatt újra kellet gondolni a szabályokat.

(ISMGF, ISOD, CP-ISRA, IBSA) megalapítja saját ernyőszervezetét a Nemzetközi Szövetségek Koordinációs Bizottságát (International Coordination Committee Sports for Disabled, ICC). Az ICC-ben a négy szövetség delegáltjai (elnök, orvos, technikai szakértő és még két személy) dolgoztak a négy évenként megrendezésre kerülő játékok érdekében.

A négy szervezet széthúzása, azon belül is elsősorban az ISMGF befolyásának csökkenése és az azért folyó hatalmi harca eredményezte, hogy az 1960 óta négyévenkénti rendszerességgel megrendezendő játékok először és remélhetően utoljára, 1984-ben két helyszínen került megrendezésre. Az egység 1988-ban a szöuli PARALIMPIÁN (először ez a hivatalos elnevezése a játékoknak) valósult meg az ICC, a nemzetközi szövetségek és a nemzetek együttes szándékából.